A brazilok jókedvének titka
A felvétel közepében voltunk. A kérdés repült felém, mint a jól célzott kidobós labda. Persze ez a hasonlat csak akkor működik, ha ti is úgy voltatok azokkal a partizán játékokkal, mint én. Hogy jól odakötöztétek volna egy zsámolyhoz három medicin labdával az ölében azt, aki kitalálta, és be vele középre. A kérdés tehát röpült felém, és én ültem a zsámolyon. Mintha lelassult volna az idő, tized másodperccel előbb tudtam, hogy nem fogok tudni válaszolni, mint hogy megtörtént volna. Tized másodperccel előbb éreztem, hogy legszívesebben másvalaki lennék.
– Mi a brazilok jókedvének titka?
Szeretnék nem gondolni arra, hogy biztosan mások sem emlékeznek rá, mivel húztam ki magamat Münchausen báróként Szűcs Péter, a Peter's Planet podcast szerkesztőjének kérdéséből. Mintha csak a boldog házasság titkára lett volna kíváncsi. És ha már itt tartunk: Mi az élet értelme? Ötletem sem volt.
De a kérdés! Hónapokig kísértett. Volt, hogy elalvás előtt jutott eszembe a brazilok jókedve, volt, hogy a reggeli zuhany alatt törtem a fejemet, mit tegyek azért, hogy időben jussanak eszembe a válaszok. Olyan reakcióidőről álmodom, mint amikor megkérdezik, van-e kutyám.
– Neked van kutyád, Mirjam?
– Nekeeem???
Azzal a bizonyossággal lenne jó vágni a válaszokat, mint aki nemcsak azt tudja, hogy nincs kutyája, de azt is, ha rajta múlik, nem is lesz, mert két kutyája is volt, mielőtt betöltötte a húszat, és mind a kettő megszökött tőle. Van erre a magamról álmodott jelzőre egy német szó... A szüleim sokszor használták (vajon kire?), mert sokszor váltottak németre, ha nem akarták, hogy értsük őket. “Nicht vor dem Kind” kezdték és már váltottak is. Mondanom sem kell, ez a taktika jobban bevált, mintha német nyelvű óvodába járattak volna minket. Az én kis családomban ez nem rekonstruálható. Ugyan szinte mindenkinek van a másikkal titkos nyelve: nekem a gyerekekkel a magyar, a gyerekeknek Nivaldóval a portugál, épp csak nekem és Nivaldónak nincsen. A közös titkos nyelv hiánya valódi érvágás egy házasságon, ha nem is a gyerekek előtti titkolózás okán, mert nekem is a német az egyetlen idegen nyelv, amit tanulás nélkül is értek egy kicsit. Gimnazista voltam, amikor megrökönyödésemre a legjobb barátnőm nem értette, amikor megjegyeztem, hogy milyen stramm.
– Stramm? – vonta fel a szemöldökét, mint aki a legrosszabbra számít. Sosem bántunk egymással kesztyűs kézzel, és ő épp megint megvámolta az édesanyám készítette uzsonnámat, melynek csodájára járt az osztály. – Hogy érted, hogy stramm vagyok?
Bevallom, akkor még az is megfordult a fejemben, hogy műveltebb vagyok nála. Az ilyesmi jót tesz egy tizenéves lelkének. A felnőtt lelkének is jót tesz, ha schlagfertig – tessék, itt a szó, amit kerestem –, és bármilyen kérdést kap is, feltalálja magát. Csakhogy az én válaszaim úgy viselkednek, mint brazil barátaim: sokszor késnek, ha feltűnnek egyáltalán.
Itt van például egy:
Március vége, maszkos idők. A repülőtérre tartunk autóval. Csak a szokásos, 9700 kilométeres utunk kezdete Budapest és Brazíliaváros között. Ötven óránál még sosem tartott tovább, de volt, hogy mindössze 24 óra alatt megjártuk. Dalolunk, eszébe ne jusson sem a gyerekeknek, sem nekünk üvölteni. A családi harcokat igyekszünk zenével oldani. Napi tíz perc tánc. Autónyi terekben ének. Merthogy a brazilok, mint ismeretes, jókedvűek, bármi is legyen a titkuk. Egyszer csak hallom az amerikai himnuszt. Ez új, himnuszt még nem hallgattunk, bár ezeken az utakon otthon és otthon között a hatéves Mariska és brazil-amerikai édesapja legalább egyszer felhozzák, hogy ők igazából amerikaiak, az ő repülőjegyüknek New Yorkba kellene szólnia, és hogy ez nem így van, csak tévedés lehet. Kolosszális tévedés áldozatai. Vagy csak az enyéim. Én vagyok a New York-i utat minden alkalommal megvétózó családtag. Mentségemre szóljon, én nem ott születtem, ellentétben Mariskával, és félig-meddig Nivaldóval is, aki felnőttként vált amerikai állampolgárrá, azaz újra született. Ott voltam a bíróságon, láttam esküt tenni. A mennybemenetelők arcát képzeltem épp ilyennek, mint a körülöttem álló eskütevőkét. Amit bolondozásnak vélek egyszeriben komolyra fordul, amikor Nivaldo nem veszi jó néven, hogy belebeszélünk az amerikai himnuszba. Még szerencse, hogy nem állít fel minket ott az autóban. Hallgatjuk csendben a magasztos dallamot. Azután, hogy a haza becsülete se szenvedjen csorbát, felcsendül a Spotifyon a brazil himnusz is. Rögvest jókedv kerekedik. A gyerekek verik a szívderítő ritmust. A brazil himnuszt receptre kellene felíratni a rosszkedv ellen. Indulóbb a Marseillaise-nél, “ide nekem az oroszlánt is” inspiráló, de nem erőszakos, inkább mint egy Disney-film slágere, hogy az ember beállna melléjük harcolni. Most mintha egy másik Nivaldo ülne mellettem, teli tüdőből énekel, majd (himnusz közben!) nevetve magyarázza, hogy a brazilokat még a 90 másodperces FIFA-szabály sem tudja eltántorítani attól, hogy himnuszuk mindkét versszakát végigénekeljék akár kísérő zene nélkül is.
– Oh my god, it gives me chills! - mutatja libabőrös karját. Megjegyzem magamban, hogy ilyesmit az amerikai himnuszról nem mondott.
Most már ragaszkodom hozzá, hogy a magyar himnuszt is meghallgassuk. De hiába keresem a Spotifyon: vagy az énekszöveg hiányzik a zenekar mellől, vagy a zenekar a kórus mellől, vagy valami rémes feldolgozás az, ami van. Amit keresek, az nincs. Egészen magyar élmény, szörnyen bosszankodom is miatta, már feltűntek előttünk a terminálok, és én nem tudom megmutatni a legfontosabbat. Lejátszom hát egy gyerekkórus feldolgozásában a Youtube-ról a telefonomon, fele olyan hangerővel és minőségben. Addigra már eléggé le vagyok törve ahhoz, hogy igaz magyarként megjegyezzem, a mi himnuszunk milyen szomorú.
– De Mirus – tiltakozik Mariska a hatévesek határozottságával –, nem szomorú! Csak így csinálják a zenét. Így tudják csak.
Hogy örültem volna, ha ezt válaszolhattam volna Szűcs Péternek arra a másik kérdésére, hogy mennyire van közel a brazil lélek a kelet-európaihoz! De a himnuszolás a podcast utáni héten történt, és az előtte valón semmi hasonló, így aztán nem a lelki magasságaink különbségéről beszéltem, csak a mélységekben való közösségünkről. Arról, amiben a magyar testvére a brazilnak. Mariska tiltakozásának valódi jelentéséről. Épp csak Mariska nélkül. Vajon túl sok lenne azt kérni az agyamtól, hogy fontos pillanatokban, amikor a váramat a másik embertől elválasztó szakadék fölé leenged a híd, akkor vágjon az eszem mint a borotva? Vajon a sziporkázást érdemes gyakorolni, vagy inkább olyan, mint a humorérzék? És mi a brazilok jókedvének titka?
A podcastnak otthont adó gyár-komplexum a Soroksári úton volt, de akár Brooklynban is lehetett volna, mert ugyan kívülről hipszteresen lepukkant volt, na de odabent? Cutting-edge stúdió. Amikor Nivaldóval kisétáltunk belőle, nem voltam feldobva. Nem volt rossz kedvem, még csak a lyukas serpenyő szomorúságot sem értem el a lázárervini szomorúság-skálán, épp csak nem feszített a jó munkát végzők elégedettsége. Hét év nagy idő. Hét éve, hogy hozzámentem egy brazilhoz. Hét éve, hogy Budapesten is, Brazíliavárosban is otthont teremtünk. Ennyi idő elteltével fiatalabb, önbizalommal telibb, tehetségesebb ember könyvet ír arról, milyen ott idegenben valójában az élet. Hét év alatt akkor is lecsapódik valami egy másik bolygóról, ha az odaérkezett nem beszéli az űrlények nyelvét. De ha már itt tartunk, ki az az idióta, aki ne állna neki megtanulni egy folyamatosan előtte beszélt titkos nyelvet? És miért pont én?
Ezen a ponton nagyot rúgtam egy Soroksári úti kavicsba. Hogy történt, hogy nem az vagyok, akinek tizenévesen hittem magam? Mely ponton adjuk fel efféle ambícióinkat?
ÉS MI A BRAZILOK JÓKEDVÉNEK TITKA???
A podcast egy pontján Péter megállt, hogy bemutassa a brazilok valaha élt legkedveltebb írójának, Jorge Amadónak a könyvét, a Flor asszony két férje címűt. Ez volt a legelső könyv, amit Nivaldo ajánlott nekem hazája irodalmából, kötelező olvasmány a brazil iskolákban, egyben a legnépszerűbb Amado-mű. Biztos ezért ajánlotta előbb, mint a Vízordító három halálát, pedig az a kedvence, és most már az enyém is. Amado egy évben született Örkény Istvánnal és Ottlik Gézával, 1912-ben. A küldetése okán Móricz Zsigmondhoz hasonlítanám: a népi mitológia segítségével mesélte a nyomorúságos sorsra születettek történeteit, parasztokét, halászokét, szolgálókét, munkásokét. Errefelé többségük mindig is fekete vagy félvér volt. A helyszín Szatmár helyett Bahia, azaz kelet-Brazília, Riótól északra a tengerparton. Ennek az államnak a fővárosa (a mai Salvador) volt a Brazíliát felfedező portugálok székhelye. Amado nemcsak azt állítja, hogy Bahia a brazil kultúra bölcsője, de azt is, hogy itt kezdődött az a különleges indián-európai-fekete keveredés, ami ma a brazil nép. “Se feketék, se fehérek nem vagyunk – mondja –, de a köldökzsinórunk Afrikához köt.”
Péter épp azt mondta a mikrofonba, hogy egy ország szépirodalma kulcs a kultúrájához, ahhoz hasonló, mintha személyesen sétálnánk az utcáin és beszélgetnénk a helyiekkel, amikor belém csapott a gondolat. Tényleg. Elég lett volna a podcast előtt újra olvasnom a kedvenc brazil könyvemet, és Amadótól merítenem Bahiáról, az afrikai gyökerekről, rasszizmusról, de legfőképp a brazilok jókedvének titkáról.
Így kezdődik:
“Vízordító Quincas halála körül mindmáig néminemű homály terjeng. A szemtanúk ellentmondó és hézagos elbeszélései telides-tele vannak magyarázatra váró kétségekkel, hihetetlen részletekkel. Nem világos semmi: se hely, se idő, se Quincas utolsó szavai. A család -- s ebben a szomszédok és ismerősök is támogatják -- makacsul kitart ama változat mellett, hogy a reggeli órákban, csendesen, szótlanul halt meg, nem volt ott se tanú, se gyászpompa; s ez éppen húsz órával előbb történt volna, mint a másik -- széltében-hosszában vitatott és híresztelt -- változat állítja: az elhaló éjszakában, amikor a hold ballag a tenger fölött, és titkok kelnek a bahiai partokon.”
(fordította: Boglár Lajos)
A történet középpontjában egy valaha köztiszteletnek örvendett brazil hivatalnok Quincas áll, azaz Quincas halála. Egész pontosan, a halálai. Ebbe kicsit bele is zavarodik a nemzetközi fordítósereg. Hiába áll ott brazil portugálul fekete-fehéren (hogy másképp), hogy A morte e a morte de Quincas Berro d’Agua, azaz Vízordító Quincas halála ÉS halála. Az angolszász fordítás a Vízordító két halálának, a magyar pedig a Vízordító három halálának nevezi, mintha portugálul nem lehetett volna épp ezeket írni, ha Amado ezeket akarta volna. Még csak a címnél tartunk és már belefutottunk egy brazil játékba. A főhős mely halálára utal a cím, ha a történet háromról is mesél?
Quincas “a halál rekordere”. Először a családja szemében hal meg, amikor ötvenévesen, kalap, kabát, elhagyja őket. Akkor tesz szert a Vízordító becenévre is, amikor a szabadságára. (Minden valamirevaló brazilnak van beceneve.) Egyszer vizet nyelt a pohárból, amiben cachaçát sejtett, és hasonlóan reagált, mint én négyévesen, amikor Évamamóka vizespalackjából töltöttek innom, amiről ő maga is elfeledte, hogy pálinkát tart benne. Bár becenevet kaptam volna én is a vízordításért cserébe!
Amado sosem azonosítja be a fehér bőrű szereplőit fehérnek, de minden mulatt, mesztic és fekete bőrű karakterről megtudjuk, hogy azok. Quincas fehér brazil, aki minden privilégiumát eldobva a színesbőrű csavargók királya, a prostituáltak szépfiúja, a kártya és a cachaça híve lesz. A képmutatók provokátora. S mindenekelőtt: boldog ember. Amado specialitása, hogy azt az örömöt és kiirthatatlan reményt meséli újra és újra, ami Brazíliában nem csak a jómódban élők sajátja. Na de, hogy lehetséges ez? Mi a brazilok titka? – hallom a fülemben Péter siettető hangját.
Afrika, feleli Amado. A dél-amerikai népek bizonyos tekintetben, gazdasági, politikai, társadalmi sorsközösséget élnek. Hasonlóképp küzdenek a tömeges szegénységgel, iskolázatlansággal, a feudális társadalom, és a politikai diktatúra berögzült kényszereivel. “Akárhányszor kedves Mexikómba látogatok, az egyik kedvenc országomba, mindig megdöbbent, hogy milyen szomorúak is ott az emberek. Mi brazilok ellenben nem vagyunk szomorúak. […] A mi karakterünket, még az érzéseinket is, egy új elem, egy mindent meghatározó elem különbözteti meg a többi spanyol-amerikai országtól: Afrika. Az afrikaiak tanítottak meg bennünket az életörömre. A mexikóiak nyomorúságai nem nagyobbak a brazilok nyomorúságánál. Nem könnyebb az élet Brazíliában, mint Mexikóban. A különbség ott van, hogy az afrikaiak attól a perctől kezdve küzdöttek a helyzetük ellen, hogy behurcolták őket Brazíliába rabszolgáknak. Kiváló rabszolgák voltak, már ami a kemény munkavégzésüket illeti, míg az őslakos indiánok inkább meghaltak, minthogy fogságban éljenek, vagy munkára kényszerítsék őket. Az őslakosok nem harcoltak a rabszolgaság ellen. A rabszolgaság ellen az afrikai ember harcolt, és nem engedte meg magának a halált, mint választási lehetőséget.”
“Ez a mi óriási adósságunk a feketéknek" – mondja Amado. “Gigászi életszeretettel ajándékoztak meg minket.”
Amadó főhőse, Quincas meghal. Azaz mégsem úgy és akkor, ahogy azt a családja hirdeti, ha Quincas csavargó barátainak hiszünk. És mégsem úgy és akkor, ahogy azt a csavargók hirdetik, ha a családjának hiszünk. A Vízordító három halála arról szól, hogy, akit igazán szeretünk, nem halhat meg.
Édesapám annak idején szeretett minket versenyeztetni. Amikor csak velünk volt, kérdezett egyet ("Kinek a fia a bibliai Jákób?"), és amelyikünk nem keverte össze Jákóbot Izsákkal, Józseffel vagy Ábrahámmal, aznap boldog ember volt. Nem tudom, – a húgom talán jobban –, biztos van, akinek gyerekként az okozza a legnagyobb örömöt, ha rábíznak egy üveg Nutellát egy kiskanállal. Nekem inkább az, ha válaszolni tudtam a kérdésekre, és nem csupán a helyes-helytelen kettősségében, inkább a lusta versus felejthetetlen skálán. A nekünk szánt kérdések nagyságrendileg megmutatják, hol tarthatnánk. Mire vihettük volna már, ha... Ha abban az öt percben, amíg a gyerekek ma az ebédfőzés alatt két méternél messzebb távolodtak, nem azt gugliztam volna, hogy Katy Perry leszbikus-e, már tudhatnám, hogy Dél-Amerikában pontosan hol találhatók a “sétáló fák”. Fák, amelyek helyváltoztató mozgást végeznek, amelyekről Mariska már kétszer is megkérdezte, mennyi idő alatt lépnek egyet. A kérdező mindig kinézi belőlünk a választ, azt látja bennünk, akik lehetnénk. Valójában az nyomaszt a megválaszolatlan kérdésekben, hogy semmi sem emlékeztet náluk jobban az elvesztegetett időre.
A Brazíliát illető kérdéseknél számít, hogy nem beszélek portugálul. Mélyebben mesélhettem volna a brazilokról a podcaston, ha újra olvasom előtte a Vízordító három halálát, de felejthetetlenül csak akkor, ha portugálul olvastam volna újra. Nem beszélek portugálul, mert hét éve csak várom, várom, és várom, hogy rám ragadjon, mint a német óvodás koromban. Ha Nivaldo meg is mentett a tavasszal, mert brazil altatódalában, amit Péter mikrofonjába énekelt, benne volt minden, amit a brazil lélekről meg lehet mutatni, én választóvízhez értem. Az instagramnyi időkben a nyelvtanulós app-pet is megnyithatnám, amit két, vagy három hónapja fizettem elő. Szeretném azt írni, hogy mától fogva így lesz. De ha mégsem lesz így, akkor sem úszom meg többé anélkül, hogy eszembe ne jutna mindaz a titok, amire a brazilok jókedve figyelmeztet. Ki tudja. Még az is lehet, hogy ha egyszer beszélek majd Nivaldo anyanyelvén, a nyelven, amelyen tele tüdőből énekel, ő is beleteszi a magáét, hogy közös titkos nyelvet teremtsünk. És akkor visszatérhetünk akár még a boldog házasság titkának kérdésére is.