A korona vírus ősze (amit a kétezer-húszas világjárvány idején, Brazíliában tanultam)

MÁJUS

Ó, ha következmények nélkül lehetne bezárni egy férjet a kisvécébe! Hányszor fordulna nálunk kívülről az apró kulcs a zárban... Szerencsére nagyapám, a Donáth, öt éves koromban egy életre megértette velem, hogy ha az ember beriglizi a nagyanyját a szigligeti kert tujákkal takart budijába, hogy zavartalanul mehessen világgá, annak fájdalmas következményei vannak. Nem is éltem újra a módszerrel, pedig azóta sem találtam hatékonyabbat a másik meggyőzésére, hogy tartósan egy helyben maradjon.

Május második vasárnapján, azaz a brazil anyák napján, Dia das Mães reggelén is eszköztelen voltam, amikor a tűző őszi napsütésben felkerekedett a férjem, hogy találkozzon a családdal.

Mindenki ott lesz, jegyezte meg a cipőfűzőjét kötve.

A szemem sarkából láttam, ahogy cipőt húz, mert háttal álltam neki, mosogattam. Így utólag el tudom képzelni azt is, azért mosogattam, hogy neki is, a külvilágra nyíló ajtónak is háttal állhassak. Nem láthatta az arcomat, közelebb jött. Kérte, adjam jelét, ha hallom, ő bizony elmegy az anyáknapi ebédre.

Hallom, feleltem a legkedvesebb hangszínemen, mint akit almáspitével kínálnak, de ránézni nem mertem.

Nem akartam elrontani az örömét. Pontosan tudta, mit gondolok, ahogy én is pontosan tudtam, nincs erő, ami megállítaná, ő el fog menni, hogy megölelje az asszonyt, akit három éves korában, amikor elvesztette az édesanyját, anyának megkapott.

Miféle feleség akarja visszatartani a férjét a családi ünneptől? Egy világjárványban szorongó magyar feleség Brazíliavárosban.

A miénk vegyes házasság adta dilemma: Számomra nem természetes karantén idején anyák napját ülni húsz fős társaságban, mi az hogy nem természetes, egyenest kockázatos, felelőtlen, fegyelmezetlen, egyszóval gyermeki. Ezzel szemben, a világ másik végén, az óceán túlpartján, amikor egy magamfajtának azt mondják, hogy otthon kell maradni, a magyar ember otthon marad, nu nem mind, de a többség azért mégiscsak otthon marad. Eleget teszünk a vezetők kérésének, mert szeretjük, ha megmondják, mi, hogyan van, mikor, mit kell tenni, és főként, mi a legbiztonságosabb. Akár a kisiskolások.

Most akkor melyik nemzet a gyermekibb?

Mit árul el a szabálykövetés egy népről? És mit, ha mindenki megy a saját feje után? Felelősségteljes a magyar ember, vagy olyan, aki szereti a felelősséget átruházni? Felelőtlen a brazil, vagy olyan, aki a saját kezébe veszi a sorsát?

MÁRCIUS
(mint megannyi koronavírus történet ez is márciusban kezdődik, csak az én mesemondókám szeret az idővel kavarni)

Csaknem két hónappal a járvány alatt ült anyák napja előtt, egy, a változatosság kedvéért napsütéses márciusi reggel, brazíliavárosi idő szerint egy időben azzal, hogy Magyarország miniszterelnöke bejelentette, a magyar határokat csak magyar állampolgárok léphetik át, a férjem, aki brazil állampolgár, komoly tekintettel bejelentette (nem én nem tudom kikerülni a szóismétlést, ő kommunikál úgy, mint egy miniszterelnök), hogy csomagoljak. A férjem (mostantól JR, mert egy karakter szuvenerítását jelentősen csorbítja, ha a narrátor tulajdonraggal illeti), tehát JR és én a fürdőszobánkban álltunk.

Tisztán emlékszem, egy pillanattal előbb még úgy volt, hogy mindössze fogmosás vár rám odabent. Kint sütött a nap -

Brazíliavárosban mindig süt a nap. Amikor nem süt, az azért van, hogy pillanatokon belül kisüthessen, akárcsak a brazil ember kedve: Abner a legnagyobb veszekedést követő percben már fütyörészik. Brazíliavárosban még a nap is ragyogva tér nyugovóra, mert arra a másodpercre amikor eltűnik a látóhatáron, a legmakacsabb felhők is átengedik a búcsútintő sugarakat.

a nap tehát sütött, később főzni fogok, amit senki sem fog megkritizálni, mert JR reggelente bemegy a városba a kiürült irodába dolgozni, majd játszom a gyerekekkel, vagy, ha minden kötél szakad, kikötöm őket a rajzfilmek elé, egyszóval: minden rendben van. És akkor elértek a fülemhez JR szavai:

"Megyünk Magyarországra."

Épp előző délután kérdeztem egy kedves vendégünktől, járt-e már Európában. A hatvanas éveit taposó állami tisztviselő nevetve rázta a fejét:

“Még csak az kellene nekem most, Európába menni!”

A vírus terjedését ábrázoló grafikonra nézve JR ötlete kamikázénak tűnt: Európa egyetlen óriási vörös karika, a vírus jelenlegi epicentruma, míg a dél-amerikai kontinens apró, pici pöttyöket mutat. Innen utazunk haza? Repülőre ülünk rosszindulatba elvétve ütköző brandemet erősítendő a penészvirágról, aki nemcsak a karrierjét áldozza fel a haza oltárán, de családja egészségét is? Ott élned, halnod kell. Vili?

Valami nincs rendben Brazíliában, nem lehet rendben, ha brazil házastársam úgy véli, hogy Magyarországon nagyobb biztonságot tud nyújtani kis családjának.

Hónapokba került, mire megértettem.

"Mi a a legijesztőbb mondat az angol nyelvben?", tette fel Paul Krugman Nobel-díjas amerikai közgazdász a találóskérdést, miután Donald Trump amerikai elnök megölelgette a nem sokkal később koronavírusban lebetegedett brazil delegációt:

"Trump sajtótájékoztatót hív össze koronavírus témakörben."

De ami Észak-Amerikában vicc, az Dél-Amerikában realitás: A karanténra kötelezett Bolsonaro már másnap ment pacsizni, szelfizni, kezet rázni a mellette szimpatizáló tömeggel.

Ő a vezér, ő a példa.

Az ország, ahol az egészség védelméért dolgozók gyorsan lépnek és helyesen -- március közepére a brazil egészségügy minisztérium is meghirdette az óvintézkedéseket, a nagyobb gyülekezéseket lefújták, az iskolákat, óvódákat egyidőben zárták be a magyarországiakkal -- csak az ország vezére tagadja a veszélyt. Ha kifogy az érvekből még mindig ott az adu ász (nem Bolsonaro találmány):

“Deus e Brasileiro”.

Aggodalomra nincs ok. A jóisten is brazil.

Vegyes házasság révén gyerekeink nagyszülei 9600 kilométerre élnek egymástól. Amíg mozgásterünk engedi, a mi életünkben hónapokig tarthat a családlátogatás. Április közepén tértünk volna vissza Budapestre, de azon a márciusi reggelen, amikor elhatároztuk, hogy azonnal elrepülnünk Brazíliából, nem tudtuk még, hogy aznap már nem lehetett. Aznap törölték a Brazíliából induló járatokat.

ÁPRILIS

Anna húgom hívott. Kidumáltuk a brazil helyzetet, (azaz életében először hagyta, hogy csak én beszéljek, ami a beszélgetés fő szépséghibája is lett) az egészségügy miniszter kirúgatásától a brazil szövetségi rendőrség kapitányának kirúgatásán át a csodáig, hogy a brazil demokrácia fékei is egyensúlyai működnek. Döngetheti Bolsonaro a demokrácia oszlopait (ahogy döngeti is), azok egyelőre olyan szilárdan állnak, amiről a magyar ember csak álmodik. Nem kizárt, hogy Bolsonarót még a terminusa kitöltése előtt eltávolítják, az elnökmenesztésnek is nagy hagyománya van Brazíliában, nem csoda, hogy Bolsonaro úgy védi a brazil gazdaságot, ahogy csak korrupciós ügyekkel vádolt három fiát.

Ime a beszélgetés.

Csakhogy Annával túl korán beszélgettünk.

Április végén meghalt a szomszédom Budapesten. Alattunk lakott, a házba született, gyerekként már a dédszüleimet is ismerte. Én is őt, mióta az eszemet tudom. Az ajtaján kint volt, kint van most is, a Vigyázz harapós kutya! kör alakú táblácska, a farkaskutya fejjel. Egy időben, ha megnyomták a csengőjét, kutyaugatás hallatszott. Kutya ugyan sosem lakott a lakásban, egy jó ideje már csak Mari -- Máriának hívták, mint a lányomat. De Mari az egész ház őrzője lett. Nemcsak idegenekre, tolvajtermészetű közösképviselőkre morgott és ugrott rá, hogy akurátusan, magas sikerrátával szétmarcangolja őket, gyakran lakótársaira is, ha azokat életterére veszélyesnek ítélte meg. Ő persze nem engedte, hogy lakótársnak titulálja bárki is. Megkövetelte a "tulajdonostárs" megszólítást.

Ahogy telt az idő, és cserélődtek a ház lakói, Mari csengője nem ugatott többet, megnémult, ki lett kapcsolva. Nem fogadott látogatókat, bár az előszobai lámpája mindig égett, jól látszott a kis üvegablak mögött, amit a régi bauhaus ház faajtajaiba vágtak. Marival szinte kizárólag a lakógyűléseken lehetett találkozni, ahol egyre többet és egyre hangosabban morgott és üvöltött, mert a budai zöldövezetbe költözött lakók többségének volt költeni való pénze, Marinak pedig, aki valahai képzőművészi munkái után 2020-ban 70 ezer forintos nyugdíjból élt, télen le kellett kapcsolnia örökölt, 100 négyzetméteres lakásának fűtését, és egyetlen szobában kivárnia a tavaszt. Nem csoda, hogy a ház minden kiadását úgy vizsgálta át, mintha az orosz titkosszolgálatnak dolgozna. Ez aztán a tulajdonosokban ingerültséget okozott "semmi sem mozdul előre A Mária miatt", és tiszta szerencse, hogy a férjem minderről nem tudott, mert ő is a haladók táborát erősíti. Én meg két kezemet összetettem, hogy van, aki felügyeli a ház kötségvetését, a stiklis/lusta/szétszórt közösképviselőket, valamint, hogy ezt az őrzőt én Marinak szólíthatom, mert így örököltem őt meg nagyanyámtól, Évamamókától.

(Mari jóban volt velem. És amikor épp nem tartottam tőle, én is kifejezetten kedveltem őt, mert megrögzötten kedvelem az underdogokat, még akkor is, ha kiérdemelten underdogok.

"Csak ne hívj Marinak a többiek előtt!"- szólt szigorúan.

A marizás nem illet a brandjébe.)

Április végén, amikor trombózissal kórházba került, már jócskán benne járt a hetvenes éveiben de az a fajta kortalan, kifejezetten férfias ember volt, akinek a fizikumán nem fog az idő. Ránézésre lehetett volna 60, akár 55 éves is. A ház halhatatlan boszorkánya. Nagybátyám, aki szintén a házban nőtt fel, belgyógyász a Jánosban, ahová Marit április utolsó keddjén vitték, így Brazíliavárosba ért el elsőként a hír, hogy Mari szerdára virradóra már nem élt. Hogy a koronavírusnak volt-e köze a halálához, már sosem fog kiderülni.

Brazíliavárosból küldtem üzenetet az otthoniaknak, tegyék ki a házra a fekete zászlót. A társasház hét címzettje közül három reagált a halálhírre.

Nem tudhatom, hogy a többség közönye Mariról szólt-e, rólam, vagy a világról, amiben élünk, de azt igen, hogy ez kettőnk közül egyedül Marinak mindegy. Azt hiszem, neki mindig is mindegy volt.

Irigylem érte.

MÁJUS

Május elsején, a munka ünnepén, amit még Bolsonaro is megül, vagy talán ő ül csak meg igazán, Brazília bekerült az első tíz legfertőzöttebb ország közé. Ezen a napon történt, hogy megjelent nálunk nyolc családtag, semmi különös, a szokásos hétvégi barbecue sok-sok szeretettel, öleléssel, csókokkal.

Előzőleg egyértelműen kifejeztem ellenérzésemet az alkalom időzítését illetően, az almáspités hangszínen, mégis határozottan, de úgy jártam, mint a borz Fantastic Mr. Fox-szal: A hozzászólásomat értékesnek találták, de nem vették figyelembe. És amikor már beléptek a vendégek a házba, és puszilkodtunk, jobban örültem annak, hogy ölelem őket, mint amennyire tartottam az ölelés következményeitől.

"Que coisa mais linda...que gracinha...Beijinho!", kiáltja a sógornőm Flavia, és ötödszörre is felkapja Mariskát, hogy összecsókolja.

Brazíliában a gyerekeket nemcsak érkezéskor és búcsúzáskor csókolgatják a rokonok. Leginkább szünet nélkül, folyamatosan.

Az unokaöcsém velem szemben ül az asztalnál. Tizennyolc éves, amerikai iskolában végezte a gimnázium egy részét, ő beszél a legjobban angolul a családból. Nemrég tért haza Dél-Afrikából, ahol hetekre egy hotelben ragadt, mert nem indultak repülők Brazíliába.

"Dúl a vírus, és mi bulizunk, mintha mi sem történt volna", mondom.

"Őrület, tényleg. A brazilok nem normálisak", feleli a legőszintébb egyetértésben mielőtt felkapja Ábrahámot, hogy összepuszilgassa.

Kaiser, az egyik legkedvesebb sógorom, negyvenes évei legelejét taposó Sao Paulo-i informatikus elgondolkozva követi a szemével, ahogy a két éves Ábrahám a szeretethullámból kiszabadulva sietve fellavíroz a ház meredek, korláttalan lépcsőjén.

"Olyan a járvány, mint ez a lépcső", mondja. "Az ország vezetője eldöntheti, hogy letiltja-e a róla a népét, vagy a veszélyeket elmagyarázva megtanítja őket járni rajta. Bolsonaro bizonyos nézőpontból idióta. Másfelől, például Brazília szegényei szempontjából, akiknek a karantén egyet jelent a halállal, vagy a középosztálybeli vállalkozókéból, akik nem ülhetnek karbatett kézzel az oltóanyag megérkezéséig, az az elsődleges, hogy asszimilálódjanak egy új, kockázatos, fertőzés veszélyes életformához."

Mindennek ára van, ezt senki sem tagadja.

Egy héttel később, Dia das Mães reggelén, amikor a férjem felkerekedett meglátogatni a családot, Brazília már a hetedik legfertőzöttebb ország volt a világon.

A járványügyi intézkedések egyik azonnali következményeként a zene iránt vallásos érzelmeket tápláló brazilok, akik számára a napfény maga az éltető levegő, és a muzsika maga a napfény, a youtube-ra költöztek. Azóta is ott adnak élő koncerteket nap, mint nap, úgy osztva be maguk között az idősávokat, ahogy egy valamirevaló tévéműsor kinézett: este hétkor szamba, nyolckor country, fél tíztől pagode -- van, hogy egyszerre 11 millió brazil köti magát az internetre, hogy hallhassa.

Brazíliában a hangok előbb-utóbb házhoz jönnek.

A következő hétvégénk, az anyák napja utáni, azután, hogy Brazília 238 ezer fertőzöttel, és még egy egészségügyi miniszterrel kevesebbel elfoglalta a fertőzöttségi lista negyedik helyét, egy ilyen élő koncert a házunk teraszán került megrendezésre.

Ezen a ponton megszűntem szorongani.

Amit még március idusán nem tudtam, a saját férjemről sem, hogy a brazil ember (nu, nem mind, de a többség) milyen mértéktelenül szabadság- és emberfüggő. Megannyi kontrolállhatatlan tücsök. Tücskök bizony. Nemcsak a zene iránti rajongásuk miatt, La Fontaine okán is, akinek a fabuláit, különös tekintettel A tücsök és a hangyára még errefelé is ismerik. Nem Bolsonaro maszk nélküli parádéja az oka annak, hogy a brazil ember többet kockáztat, hogy a járvány megannyi brazil áldozatot szed. Úgyis mondhatnám, Bolsonaro nem a Gonosz Királyné. Bolsonaro a Tükör.

A következő vasárnap a nagy családi rezidencián tartott ebéd közben a sógorom, Joao, negyvenéves vállalkozó, magyarázta el nekem a jelenség leglényegét:

"Számunkra ismeretlen a tél. Sosem voltunk olyan helyzetben, hogy előre fel kellett volna készülnünk a közelgő hidegre, hogy be kellett volna spájzolnunk fát és élelmet. Háborúink sosem voltak. Egyszerűen hiányzik a tapasztalat, hogy beüthet a zord idő, és hogy arra jó előre fel kell készülnünk. Majd ha a házunkhoz ér a baj, majd akkor kitaláljuk, mi legyen. A brazil ember így gondolkodik."

Jól emlékszem még Priscila Almeidára, a 35 éves biológusra, aki 2016-ban, a zika vírus tombolásakor terhessége utolsó hónapjában járt, és akit az óvintézkedésekről interjúvoltam a Marie Claire magazin számára. Anyósom külvárosi teraszán ültünk le egy lusta brazíliavárosi délután, körülöttünk dongtak a szúnyogok.

"Beüljünk?" - kérdeztem.

Priscila elhessentette a felajánlást.

"Nem akarok, nem is tudok, félelemben élni."

Vannak népek, amelyek kultúrálisan nincsenek felvértezve arra, hogy a karantént, mint fegyvert a vírus ellen bevethessék. Őket most nagyobb csapás éri, miközben éppen ez a "felelőtlenség", voltaképpen egy magasabb fokú szuveneritás, és a szorosabb kapocs az emberek között az, ami az élet más vonatkozásaiban az ő életüket teszi biztonságosabbá.

Ma már tudom, hogy amikor JR márciusban a hazautazás mellett érvelt, önmagától féltett bennünket leginkább. Tisztában volt vele, hogy saját kulturális megkötöttségeit az anyaországban nem lesz képes legyőzni. Ahogy minden bizonnyal már márciusban látta azt is, mit jelent a járvány Brazília számára. Ő már látta az óriási piros karikát Brazíliában növekedni, ami végül a házi koncertet követő hétvégén lett ránk festve, amikor Brazília a világ második legfertőzöttebb országgá lépett elő.

Ma már értem, miért lenne otthon számunkra biztonságosabb, mégsem lesem a Budapestre repülő járatokat. Járvány idején, meg úgy általában, inkább legyünk életveszélyes szeretettel övezve, mint a budai lakásban, a második emeleten, Mari üres lakása felett, biztonságos ridegségben. Az én ösztöneim ezt súgják.

JÚLIUS

2020. július 7.
Jair Bolsonaro, brazil elnök, elkapja a koronavírust.

JÚNIUS
(Hiába, a júniussal kell zárnom a történetet. Hiába van a hangyának minden alkalommal igaza.)

Júniusban többször is volt nálunk vendégség. Mondanom sem kell, olyannyira egyiket sem én szerveztem, hogy azt kaptam kilencedikén születésnapi ajándékba, hogy nem hívunk meg senkit ünnepelni.

Az egyik vendégség alkalmával a 80 éves Aparecidával néztük a teraszon megbabonázva Brazíliaváros tengerét, azaz a brazíliavárosi eget. A várost megálmodó építész (Oscar Niemeyer társa) Lúcio Costa vígasztalta meg egy életre a lélegzetelállító Riót a sivatagi Brazíliára cserélő fővárosiakat a következő mondattal: Brazíliaváros tengere az ég.

"O céu é o mar de Brasília."
(Lúcio Costa, 1902-1998)

A festői látvány, amit ez az egyenlítőhöz közeli ég óráról órára fest, lefényképezhetetlen. Leírni sem próbálom, meg, az egyetlen író, akinek az ilyesmi sikerült az Joseph Conrad. Idővel a fotózásával is felhagytam és már csak bámulok, különösen a naplementét megelőző órában, ahogy aznap JR barátjának édesanyjával együtt tettem.

"Sírni fogok", mondta Aparecida. "Sírni fogok, amikor elmentek."

Sok mást is mondott még, a brazilok nem tudnak tőmondatokban beszélni. De én csak annyit értettem, hogy sírni fog utánunk, amikor hazautazunk, és ettől hirtelen ott a sivatagban, a narancs-rózsaszínű naplementében a kis hercegnek éreztem magamat. Azt a szót ismételgette, amihez már régóta nem kell tolmács, talán sosem kellett, mert a legelső portugál szó volt, ami befészkelte magát a szívembe: Saudade.

Odaintettem fiatal unokaöcsémet, fordítsa le Aparecidának, hogy csak azért nem ölelem most meg, mert féltem őt. Félek tőle, hogy tudtom nélkül megfertőzhetem. Az unokaöcsém tolmácsolta a kezével legyintő idős asszony válaszát:

"Én meg fogok halni és a vírus még mindig itt lesz."

Abban a pillanatban az ösztöneim áttörték a kettőnk közötti kulturális gátat, az észérvekből emelt, szorongással malterezett országnyi vastag falat, és megöleltem Aparecidát.

Nem azért tettem, mert felhatalmazott rá, hanem mert beláttam az igazságát, és abban a pillanatban felfogtam valamit a felelőtlen brazilok valóságából is. Hogy miben lehet igazsága a tücsöknek? Belátom, semmi követnivalóban. Belátni, belátom. De érezni, most már érzem azt is, amit a körülöttemlévők, akik szerint ha erőszakkal megállítjuk az életet, akkor mi magunk vetünk végett neki. Mert halálfélelemben is lehet élni, csak, a brazilok szerint, nemhogy meghatározatlan ideig, egyetlen másodpercig sem érdemes.