A halál oka

Szeretnélek olvasni, mondta Tati búcsúzóul. Tatinak hívtuk apánkat, Donáth Lászlót (persze én neveztem így el az elsőszülöttek jogán, mégha valamiféle biblikus vita ki is alakult otthon arról, hogy lánygyermek kaphat-e "elsőszülötti" rangot és az azzal járó atyai áldást), Tati lett abban a pillanatban, hogy édesanyámtól megpróbáltam elutánozni a "Lacííí!"-t, amikor ölében icipici-velem, körömvágó ollóért riasztotta "Tatííí!"-t.

Szívesen megvitatnám veletek egyszer azt a szemantikai kérdést, miszerint bűn-e hagyni, hogy gyermekünk ne "anyának", "mamának", "anyunak" szólítson bennünket (apának, apunak, papának), mert az tetszik meg neki, ahogy a szülei hívják egymást, és mi nem korrigálunk. Hogy "elvettem"-e a gyerekeimtől az "anya" fogalmát azzal, hogy a mi nyelvünkön otthon az "anya" úgy hangzik: "Mirus". Én azt vallom, hogy a szó a gondolat ruhája. Szükséges a jelentés biztosítása érdekében, kivéve, ha a jelentés evidens. De mindenképp a jelentés a lényeg, és nem a szó. Hogy, hogy nem a "Tati"-ba soha nem kötött bele senki, talán mert jiddisül szó szerint "aput" jelent.

De ez most épp olyan S-kanyar a főgondolattól, mint amiket Tati tett szóban, és amiknek nagyságrendben akkor volt értelmük, ha ő tette, mert az algondolataiban olyan igazság lakozott, ami más legjobb főgondolataiban. A főgondolata meg teaser volt csupán egy soha véget nem érő mesetárban arról, hogy mi értelme mindennek, az életnek, az életben létnek.

Mi értelme, Tati?

Engem sokáig csak a főgondolat érdekelt, amit időhúzásnak véltem az bosszintott, mint a regnáló evangélikus püspököt, aki ezen érzésének úgy adott hangot, hogy Laci "tücsköt-bogarat összehord nekem, és nem a lényegről szól", majd hozzátette: "Pedig ha ki tudtam volna várni a végét...", és bánhatja is, mert aki kivárta, idővel megértette az ázsiai mesemondókhoz méltó S-kanyarokat. De legyen, visszakanyarodok a lényeghez, hogy mit és miért is csinálok ezekben a napokban a számítógépem előtt.

Néhány órával azután, hogy Tati kihűlt testére borultam (ez egy csiricsáré ruhákba öltöztetett mondat, ami nem adja vissza a halottunkkal töltött percek szépségét, amikor még ott volt mellettem, ha úgy is, hogy a padlón, fehér lepedővel nyaktól lefelé letakarva), és egy kevésbé drámai ("neked éppen drámád van"), de mindenképpen elevenebb részben naplementéig telefonáltam mindazokkal, akik hét éve tartó "magamba emigrációm" után is megtalálnak, amit már csak a legnagyobb akarattal lehet, ezt a kérdést kopogtam le ide:

"Vajon mely érzés győzedelmeskedik ma éjfélre bennem: a fájdalom, hogy meghalt apám vagy a szégyen, hogy hetedik éve csak leveleket olvashatott tőlem, mert élőhalott vagyok?"

Szeretnélek olvasni. Szerettél volna olvasni, és én nem írtam. Nem mertem írni. Hát látható most, hogy jogos volt a félelem, de voltaképp egészen rossz dologtól féltem, hiszen ki más olvasott volna, mint az apám, és mi mástól kellett volna egyáltalán tartanom, mint hogy lesz olyan, hogy ő már nem tud. Most az jut eszembe, hogy mással nem tudott rávenni az írásra. Hogy voltaképp meghalt értem, de ez már az a muszáj-megértenem túlzás, amit ő szerkesztőként törölne, mert nem énértem, nem is miattam halt meg, mégha mondta is a halála előtti napon a 40 fokos kánikulában a Kozma utcai temetőből kifele jövet, hogy fáj a szíve, és hogy neki addig ilyen érzése még sosem volt, és ha akkor nem is fordítom a kormányt a legközelebbi kórház felé, annál a mondatánál, hogy ma még úszni sincs kedvem, azonnal be kellett volna vinnem. Majdnem minden információt majdnem mindig megkapunk. Egy jó barátja, Blastik Feri műsorszerkesztő szavaival élve הַשֵּׁם (ha-Sém, a Név avagy az Örökkévaló) szól, csak észre kell venni. De az intuíció lefordításának képessége kiveszett belőlünk. Már csak halljuk, de nem értjük.

Nem értjük. Nem értem, hogy a magyar újságíró – s mert már az nem vagyok, kritizálni sincs jogom, félve is teszem – MI AZ, AMIT NEM FÉLVE TESZEK??? –, az aki a gyászhírt írja, miért nem érzi elengedhetetlennek, hogy belefoglalja az egyetlen információt, ami az olvasót érdekli: a váratlan halál okát. MI TÖRTÉNT? – kérdezi mindenki, csak mert itthon a gyászhíreknek a MIÉRT? kérdés nem része. Miért nem része? Maga az újságíró nem kíváncsi rá? Fél kinyomozni? Fél megírni? Várni kell rá, és egy hírfrissítést már nem ér az egész? Mi lenne, ha Donáth László halála utántól belefoglalnátok a halálhírekbe az egyetlen részletet, amit mindenki, akit érint a hír, tudni akar? Mi lenne. Igazi híradás lenne.

Ott tartottam, hogy a halála előtti napon Tatival a Kozma utcai temetőt róttuk, látogattuk az ősöket. A temetőlátogatás kedves elfoglaltsága volt, egyáltalán a halállal való foglalatosság minden formája: a haldokló ápolása, a gyászoló vígasztalása, a halott búcsúztatása, a sírok ápolása. Jó viszonyban volt a halállal, summázta egy másik jó barátja, Kada Juli műfordító. Kicsi gyerekkora óta, amikor a snagovi fogságból kétévesen a fél szemére megvakulva hazatért, és édesapja szabadulására még évekig várt, a színes fakockákból, amik most Ábrahám unokája szobájában porosodnak, újra és újra mauzóleumokat épített. Most megmutatta nekem a temető új "szegénysorát", a facölöpökkel durván kijelölt helyet azoknak a nem kóser, de a zsidóságot identitásul választó, esetleg zsidó szeretteik mellett nyugodni kívánó embereknek, akiket nem bánt, hogy örök nyughelyükön nem látják őket szívesen. Nekem erről beugrott, hogy mennyire nem vagyok Woody Allen, se Groucho Marx, se Freud, mert porcikám sem kíván olyan klubhoz tartozni, amelyik engem nem látna szívesen, főképp ha úgy érzi, zsidóbb marad attól, hogy bírálja mások zsidóságát. Ezen jót nevettünk, majd meglátogattuk a dédszüleimet, Dr. Donáth Lipótot és Vitál Helént, a jászárokszállási neológ hitközség elöljáróit. Másnap, július 11-én, csütörtök reggel azután egy elszabadult vérrög eljutott Tati tüdejéig, hogy aznap a hatodik, a 2024-es évben pedig az 1347. magyar halott legyen.

A Semmelweis patológusának a fizimiskája az első szerelmemre emlékeztetett. Mutatta a főkönyvében, hogy Donáth László az 1347. halott.

A halál oka: masszív tüdőembólia.

Csaknem néma trombózis volt, de legalábbis igen igen igen halk. Alig hallatta a hangját. Alig hallatta, hogy még Tati, a hipochonderek hipochondere, az orvosok gyakori, fegyelmezett látogatója, sem vette komolyan. Tati mindent komolyan vett, ami az egészségét, vagy szerettei egészségét érintette. Nevetséges kis jelzéseket kaphatott, ha most nem így történt. Lehetséges, hogy ha-Sém ezúttal nem szólt. Lehetséges, hogy az Örökkévaló nem akarta, hogy bárki közbeszóljon. Az is lehetséges, hogy ő nem perlekedett vele. Hívő ember volt, jó viszonyban a halállal.

De tévedés még újságírói mulasztásból se essék: Donáth László szíve végig erős maradt. A levegő volt az, ami elfogyott.

Nekem most ezt itt el kell vágnom. Ezt az írást. A gyász személyes tapasztalat, személyes tapasztalatról kizárólag racionális feldolgozásban érdekes hallani, az eltávolodáshoz pedig idő kell, idő, amit már eltékozoltam. Nekem már egy másodpercem sincs "nem írásra", ez itt egy huszonkettes csapdája, úgyhogy egy kicsit még folytatom.

A közeli barátok részvétét fogadva döbbentem csak rá, hogy a múlt hétig ahhoz a boldog, gyermeki kisebbséghez tartoztam, akiknek még él az édesapja. Majd minden barátom félárva már, értettem meg, miközben újra és újra mondtam egy barátnak, hogy "sorstársak lettünk". Tati hatvannyolc éves volt. Velünk lehetett volna még húsz évig. Micsoda gyerekes gondolat, eszembe jutnak róla a karácsonyaink velünk-lehetett-volna-még-je, amelyekről este, az ajándékbontás után elegánsan távozott, társasjátékozni már nem volt ideje: ment azokhoz, akiket egyedül talált az ünnep, ment a gyászolókhoz, ment éjféli misét tartani, mert minden hit-hagyományt tartott, melyet igaznak érzett, teljes ökumenében (de jó lenne vele ezt a sort is lektoráltatni), ment az éjjeli rádió adásba a magányos lelkeket felvidítani. De ez csak egyetlen példa a "velem lehetett volna még"-re: Tatiból sosem volt elég. Karen, családunk közeli barátja Németországból írta most: minden vele töltött perc ajándék volt. Hogy köthette volna helyhez időskori betegség vagy haldoklás a megátalkodott szabadságvágyát?

Szeretnélek olvasni, mondta Tati. Nemcsak a halála előtti napon, egy hete, amikor úgy búcsúztunk el, mint akik nemsokára és bármikor láthatják még egymást, hanem minden áldott alkalommal, amikor beszéltünk: telefonon vagy élőben, harminc vagy kilencezer kilométer távolságból, kivétel nélkül, mindig. Nem magára gondolt, amikor ezt mondta, hogy neki jó lenne, ha írnék. Nekem akart jót. S mert ez a végakarata, hogy küzdjek, és bízva bízzak, fegyvert adott a kezembe a lefagyottság ellen. Úgy tör most rám az írhatnék, mint a Donáth Lacit bántó kollégákra a lelkiismeret: már csak akkor nem fájok, ha írok.

Így kaptam meg végül az atyai áldást. De nézd, mit ér az egész Tatim, a szerkesztőm nélkül?