Egy óra mind fölött

Rázós az út. Rázkódnak a kis fehér autó utasai, mintha lovaskocsin döcögnének földúton, nem pedig egy világfőváros főútján. Brazíliavárosban ugyan nincs hiány lovaskocsikban, a kis fehér autó is elhagy egyet: a ló a rakományával éppen szedett-vedett sátrak mellett baktat el, melyeket szemmel láthatólag sebtiben állítottak fel a vörös földű mezőn. A sátrakat bambusznádak tartják, a tetejük kukászacskó, a kukászacskókat vörös kövek szegezik a vörös földhöz. Félmeztelen férfiak ülnek az egyik bejáratánál, körülöttük mezítlábas gyerekek közérti bevásárlókocsin ugrálnak. Nagy az öröm az új mászóka körül, elbírja vagy hatukat is.

A sátrak között tábortüzet lát az autóból kipillantó: a tűzön reggeli sül, fiatal anya ül mellette a fűben, gyereket szoptat. Luxus dzsip előz jobbról lovasszekeret, kis fehér autót, a sátrak mögött tornyosuló felhőkarcolók felé robog. Mariska és én a kis fehér autóban Mariska óvodája felé. A letekert ablakokon friss reggeli levegő kap a hajunkba, de már csak percek kérdése, hogy a novemberi nap a vörös föld alá fűtsön, és az egész várost egyetlen tábortűzzé lobbantsa.

Az autóban a Csinibaba szól. Mariska Vámosi Jánossal dalolja, hogy “Pesti lány vagy és kész”, és kacagunk Manhattanben született három éves lányommal a brazíliavárosi óvoda felé tartva.

-Mirus?

A mögöttem lévő ülésről érkező hangocska nekem szól.

-Igen?

-A Papás beszél igazából?

-Igazából? Hogy érted?

-A Papás beszél magyarul? - kérdezi Mariska brazil édesapjáról, akivel kizárólag angolul vált szót.

-Magyarul? Attól tartok, nem. Papás nem beszél magyarul.

-Miért nem?

Óvatosan a középső sávba kormányzom az autót mielőtt elgondolkodom ezen.

Brazíliavárosban a legközelebbi közértbe is kerekeken gurulunk: messzi is van, nem is visz oda járda, és én, aki az Egyesült Államokban töltött hét évem is végig gyalogoltam büszke New Yorkiként, nem éltem még ilyen helyen, ahol a “kiszaladok a közértbe” a kultúrsokk része.

Mindenhová autóval megyünk. Ha nem gondolkodnék vezetés közben, akkor megszünnék gondolkodni, miközben Brazíliavárosban még azon is életveszélyes vezetés közben gondolkodni, hogy leforduljunk-e a következő kanyarban.

A múltkor is az mentett meg minket, a három éves Mariskát, az egy éves Ábrahámot és engem a katasztrófától, ami a kis fehér, dél-koreai gyártású autók elkerülhetetlen sorsa frontális ütközéskor, hogy se lovaskocsi, se luxus dzsip nem volt mellettünk a háromsávos úton, amikor elrántottam a kormányt, hogy egy déli temperamentummal a főútra kanyarodó brazil belénk ne kanyarodjon. Az ember tizedmásodpercig nem koncentrál minden idegszálával az útra és oda egy élete.

Miért is nem beszél, tanul, tesz meg mindent Mariska édesapja annak érdekében, hogy igazából beszéljen? Van-e erre jó válasz. Mert, ami eszembe jut, hogy Papásnak el kell tartania a családot, hogyan tanulna mellette még magyarul is -- azt nem felelhetem. Nem igaz, ugyanis. Ha az egész élet a rendelkezésére állna sem tanulna magyarul; ahhoz, hogy magyarul tanuljon több kellene a mi időnknél, a szerelemünknél, a teljes élet reményénél is több, ahhoz földöntúli akarat kellene abból az életéből, amelyben magyarnak született.

Mariska magyarnak született. Ha nem a becenevén hívnám, a keresztnevéből rá nem jönne senki, hogy Mariska legfontosabb nyelve a magyar. Az igazi.

Vajon, milyen érzés, hogy édesapád nem beszéli a legfontosabb nyelvet? Vagy éppen ezért fogsz később azon dolgozni, hogy egyik nyelved se legyen fontosabb a másiknál? Megint balgaságokon gondolkodom az életveszélyes brazil utakon.

Nem mintha ez az itthoni kis Bábel, amivé az életünk tornyosult, és amit én magam kezdtem építeni azzal, hogy New Yorkban kerestem fiatal felnőttként a jövőm, ne állítana engem is döntések elé.

Kell nekem még magyarul írnom? Angolul kell? Tudnék nem magyarul írni? Egyáltalán választhatom azt, hogy nem angolul? Mi értelme van nem a legfontosabb nyelven írni? Nem az igazin? És mi értelme van nem a világ legfontosabb nyelvén írni?

Hát ki vagyok én ennyi vándorlás után, hogy ne angolul írjak? Ki más, ha nem az, akinek a végső célja, hogy az unokái is olvashassák majd, amit írt? Milyen nyelven fognak is ők beszélni?

Ki más vagyok, ha nem az, akinek az a célja, hogy a szülei is olvashassák, amíg még vagyunk egymásnak?

Ki vagyok? Ki??

Feltűnési viszketegségben szenvedő penészvirág.

Valamelyik közösségi médián olvastam. Vicces, pedig nem viccből írták. Egyik legfőbb jellegzetességem ugyanis, hogy eltűnési viszketegségben szenvedek. Meg lehet kérdezni a barátaimat. Attól az egy-kettőtől, aki megmaradt. A "penészvirág" szó tetszett. Rákerestem.

Penészvirág, főnév. (átvitt értelemben, gyak. gúnyos) Sápadt, sovány, beteges külsejű személy, főleg gyermek v. fiatal leány.

Fiatal lány! Nem rossz. De tényleg, ez a szó már sokkal jobban illik rám, mint a jelzője.

Ki vagyok?

Most kérdezem magamat, most kell erre válaszolnom, és most mindenekelőtt anya vagyok. Amiből az következik, hogy az angolul vagy magyarul írjak-e kérdéskör egészen másodlagos, mondhatnám nevetséges, mondhatnám (ha amerikai lennék) “jó probléma”. Legelőbb odáig kell eljutni, hogy írok. De mikor?

Mariska négy órát tölt délelőttönként óvodában (ez a brazil óvodai alapszolgáltatás, ezt tudjuk most megfizetni), kivéve, amikor beteg, és a kivétel gyakran erősíti a szabályt. Ez alatt a négy óra alatt, délelőttönként, Ábrahám másfél-két órát alszik. Másfél-két óra alatt épphogy a gondolataimat tudom felkészíteni arra, hogy írni fogok.

A nyolcvanas évek elején egy párizsi kávézóasztalnál Bob Dylan megkérdezte Leonard Cohen-t, mennyi idő alatt írta meg a Hallelujah című klasszikust.

-Két év alatt – hazudta Cohen. Nem akaródzott bevallania, hogy öt évig újra és újra átírta a dalt, mire elkészült vele.

-Na és neked mennyi időbe tellett megírni az I and I-t? - kérdezett vissza Cohen kedvenc Dylan-számáról.

-Úgy tizenöt perc alatt – felelte Dylan.

Amikor élete alkonyán egy utolsó, terjedelmes portré interjúban a New Yorker magazin rákérdezett erre a történetre Cohen-nél, a 82 éves művész így válaszolt:

-Ez van, így lettek a kártyák leosztva.

Így lettek a kártyák leosztva.

Ma szünnap van, Mariska az édesapjával játszik a nappaliban, Ábrahám szunyókál a kiságyában. Én a gyerekfellépőn kucorgok a fürdőszobában a vécé előtt, ami a laptop asztalául szolgál, bujdokolok néhány szabad percért, amíg senki sem hiányol. Ebből persze állandó konfliktus van, mert ki-miért, de valamiért mindegyik hiányol. (Ezért is vállalunk gyereket.) (Meg férjet.)

Virginia Woolfnak igaza van. Kell egy saját szoba. Ha nem tudnám, hogy kifogásként írom, hozzá tenném, hogy a csodálatos Virginia Woolf, aki Marquez szerint ügyesebben használta a belső monológot, mint Joyce, akitől Marquez eredetileg a technikát elleste, nos, ez a Virginia úgy alkotott, hogy nem lengte körül szaros pelenkák illata.

A fürdőszobába beszüremkedik Mariska nyomatékkal erőt szerző hangja. Képtelenség nem rá figyelni. (Újabb kifogás.)

De most nem a gyereknevelés alatti kreatív halálról írok, mint a lebilincselő Rivka Galchen nemrégiben (Little Labors, 2016); egyik kedvenc írásom tőle arról szól, volt-e a múlt század íróinak gyereke, ha volt, tudtak-e alkotni mellettük, vagy csak akkor, ha apák voltak; ha anyák voltak, tudtak-e alkotni mellettük, vagy csak sokkal később, mint férfi kortársaik, vagy csak olyan megoldásokkal, amelyekben sérültek a gyerekeik. Egyetlen kivételként az özvegyen maradt, gyerekeit egyedül nevelő J.G. Ballard-ot említi, akinek sikerült három kicsi gyerekét múzsává avanzsálnia. James Graham Ballard persze férfi volt.

Kifogás. Kifogás. Kifogás.

Eljutok mindjárt a megváltó gondolatig, amely a kis fehér autóban született az óvoda felé vezető rázós úton.

Mire beköszönt az este, mire a vörös brazil föld lehűl, mire mindkét gyerek ágyba kerül, és eljön az “én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem”, és a műanyag gyerekfellépő helyett már a kanapén ülök, olyankor hisztitől tépázott idegszálakkal meredek magam elé. Nézek, a napból maradt utolsó órában csak nézek: bármit, csak odakint legyen, a fejemen kívül; addigra már semmi olyat nem tudok tenni, ami ne soroltatna a Kifogás cím alá. Ez az utolsó szabad óra a legfájdalmasabb mind közül.

A megváltó gondolat

Azt beszélik, egy szép tavaszi napon, 1934 áprilisában, Arnold Samuelson, 22 éves, hórihorgas, borzas hajú újságíró tanonc, bekopogtatott Ernest Hemingway floridai házának ajtaján. A fiatalember az írás mesterségéről szeretett volna tanulni a mestertől, ha csak egy beszélgetés erejéig is. Hemingway már másnap délután fogadta.

Az árnyas tornácon ültek le. Hemingway whiskey-t kortyolgatott.

-Kik a kedvenc íróid? – kérdezte a fiatalembert.

-Robert Louis Stevenson – felelte az, bátortalanul. -Szerettem az Emberrablók-at. És a Walden-t is Henry David Thoreau-tól.

-A Háború és Békét olvastad?

-Nem.

-Na, az egy átkozottul jó könyv. El kell olvasnod! Írok egy listát, kiket kell feltétlenül elolvasnod.

Így történt, hogy Hemingway összeírt 13 regényt, két novellát és egy vers antológiát a fiatalembernek, aki író szeretett volna lenni.

-Aki ezeket nem olvasta egyszerűen műveletlen – mondta, amikor Samuelson kezébe nyomta a listát. -Ezek a könyvek a legkülönbözőbb stílusokat képviselik. Van köztük, ami untatni fog, van, amelyik inspirálni, és van, ami olyan gyönyörűséges, hogy egészen hiábavalónak fogod érezni, hogy megpróbálkozz az írással.

A következő években Hemingway még háromszor nyilatkozott a kedvenc könyveiről, egy kicsit mindannyiszor változtatva a felsoroltakon. Ezeket a listákat egyesítettem.

Hemingway-listáját fogom én végigolvasni.

Ez az én Hemingway-kihívásom. Így fogok visszanyerni az életembe napi egy kreatív órát. Valójában, ha a küldetés sikerül, sokkal többet is. Egy óra is elegendő, ha az mind fölött áll.

Vajon meg fogom közben érteni, miért éppen ezeket a műveket tartotta a legtöbbre az író, aki úgy tanulmányozta az írás mesterségét, mint a biológus a mikroszkóp lencséje alatti szöveteket?

Lesz végül „aha-élményem” az írás titokzatos mesterségéről?

És önfegyelmem, kitartásom lesz-e, hogy megfáradt idegszálakkal a szaros pelenkahegy tetején is végigolvassak csaknem ötven könyvet?

Így, vagy úgy, megírom.

A Hemingway-kihívás ötletének reggelén közúti ijedelem nélkül jutottunk el az óvodáig. Pedig szokás szerint biciklis is haladt velünk szemben a gyorsforgalmi sávban, mert a brazilok gyakran bicikliznek és futnak forgalommal szembe a főúton. Így leírva nincs olyan szívbemarkoló hatása, mint ott az utakon, ahogy a néhány napja kezdődött égszakadásnak sincs. Pedig amikor rákezd az eső latinosan teszi, mintha vízesés alá tolnák be a várost. Ugyan amikor a nap utat talál magának egy perc alatt felszárít minden könnyet, de mostanában rövid percekre talál csak kisablakot a szürke felhőfüggöny mögül, épp csak hogy befűtsön. Mintha a szauna ajtaját nyitogatnák a londoni novemberben. A vörös mezőn a sátrak helyén már palatáblákból ácsolt bunker áll. A valaha sátor volt bambusznádak között elanyátlanodott babakocsi várja a napot az esőben lengedező kukasszacskók alatt.

Ideje munkához látnom.